Oscar díjat Mindenkinek?

"Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Máté 18,3)

"Ajánlom a díjat azoknak, akik jobbá tehetik a világot: a gyerekeknek." (Deák Kristóf)

Őszintén szólva némi kétkedéssel szoktam fogadni az ilyen díjakkal jutalmazott filmeket, de adtam neki egy esélyt és nem bántam meg. Aki teheti nézze meg mielőtt tovább olvas, március 5-ig még elérhető lesz itt.

Számomra több üzenet is van ebben a filmben. Egyrészt tény, hogy mindig vannak, lesznek közöttünk gyengébbek és erősebbek, ez igaz az élet minden területére. Sajnos az is gyakori, hogy az ilyen törésvonalak mentén megosztanak bennünket:

"De ha mindenkit hagyunk énekelni, akkor sohasem leszünk a legjobbak." Érdemes elgondolkodni azon, hogy a mai politika szintjén mit jelenthet ez, attól függően, hogy melyik tanár éppen kiket késztetne "halk" éneklésre. Mindenki aki itt van a kórusunkban hasznos, de sajnos van akiknek halkabban kell énekelni.

Érdekesen bontja ki a film a megoldást is: ketten összebarátkoznak, figyelnek egymásra. Észreveszik, ha a másiknak valami gondot okoz. Kiállnak a másik igazáért is. Lehet, hogy valahol itt kezdődne a változás? Talán figyelnünk kellene azokra, akik esetleg hátráltatnának minket a nagy cél elérésében? Azokra, akik lehet hogy valójában nem is "énekelnek"? (((Vannak ilyen barátaink?)))

Erre pedig mit mondanak a tanítóink: "Mire jó ez? Ha szép csendesen tátikáznak, akkor megnyerjük a versenyt. És a te szép hangod is jobban hallatszik. ... És mindenki elmondhatja, hogy az ország legjobb kórusában énekel. Az igazságos lenne, ha valaki csak úgy gondolhatna egyet és megfoszthatná a többieket ezektől a jó dolgoktól?"

De a gyermekekben ott a lázad az igazság. Aztán ketten(!) megszervezik a megoldást. Mindenki benne van, mert nem az számít, hogy a legjobbak legyenek, hanem hogy mindenki örömet találjon az éneklésben.

Mindenki benne van, mindenki betartja a szabályokat, mindenki "énekel". Csak épp a hazug rendszer bukik meg, majd egy szereplő távozik a színpadról. Talán nem is volt rá akkora szükség.

Lehet, hogy tényleg vissza kell találnunk a gyermeki lelkülethez?

Énekeljünk, vagy csináljunk úgy, mintha énekelnénk?

Szállj, szállj felhő,

pamacsos,

hullj le, te zápor,

aranyos,

hullj le, te zápor,

égi virágpor,

égen nyíló bodzavirágból!

("Csokit vegyél!" - nyomj egy lájkot...)

[Gratulálok a filmhez, szerintem értéket díjaztak.]

Kollektív bűntelenség, kollektív adósság

"A nemzet csak akkor remélhet jobb jövőt, ha polgárai képesek közös erőfeszítéssel felelősséget vállalni a közjóért." (II. János Pál)

A jelenlegi politikai rendszer egyik nagy hibája, hogy a felelősség tárgykörét egyszerűen nem definiálja. A nem létező felelősséghez tartozó legfőbb számonkérés gyakorlatilag kimerül a négy évenként történő leszavazási lehetőségben, ez gyakorlatilag 2010 óta sem változott. Persze az éppen aktuális ellenzék a soron következő "elszámoltatást", mint szavazat optimalizáló jelszót mindig beveti, de ez nyilván nem több szavaknál. Hiszen hiába történhetnek korrupciónak, igazságtalannak tűnő  "dolgok",  amíg azok általában a jog és törvény határain belül vannak, addig következmény sem lehet. A törvények, pályázati kiírások pedig úgy tűnik jogszerűen születnek, Magyarországon pedig nem igazság, hanem jogszolgáltatás van.

Másrészt, mi történne, ha például megnyernénk a 2024-es olimpiai rendezést és a tervezetthez képest a költségek a szokott módon "kicsit" nagyobbak lennének a tervezettnél? Mekkora felelősséget lehet elvárni a pályázatot benyújtó MOB elnöktől, aki a megvalósíthatósági tanulmányt el sem olvasta? Ki lesz a felelős azért, hogy az úszó vb kapcsán már a tervek ötszörösénél tartunk, de még mindig van pénz egy 27 méteres, 425 milliós hidacskára, aminek négyzetméter ára több, mint a kőröshegyi völgyhídnak? Vagy ki lett felelősként megnevezve az elmúlt 6 év alatt a 4-es metró dolgaiért?

Harmadrészt (csak megjegyzésként), úgy látom, hogy az elégedetlenkedők elég nagy része úgy gondolja, hogy az ő saját felelőssége pusztán az elégedetlenség megfogalmazása (különböző fórumokban), és a 4 évenkénti szavazás, hiszen a cselekvés a "politikusok", szakértők feladata.

Valódi felelősséget tehát egyik fél sem vállal.
Ezt a jelenlegi feltételek mellett én sem tudom megtenni, ezért elég valószínűnek tartom, hogy 2018-ban a nem szavazással szavazok majd. Mert nem tudok felelősséget vállalni senkiért, akit adott esetben "hatalomba" juttathatok, hiszen a rendszer semmire sem kötelezi.

Ugyanakkor nem tehetem meg azt sem, hogy nem próbálok tenni valamit azért, hogy változzon a helyzet. Mit mondok majd, ha néhány évtized múlva a gyermekeim netalán megkérdezik: "Apa, miért és kinek tartoznak a mi gyerekeink sok millió forinttal születésüktől kezdve? Miért születnek eleve adósként?" (Ezékiel 18 elég érdekes ezzel kapcsolatban.)

Manapság ugyan gyakran hallható, hogy csökken az államadósság, de ez csak egy kommunikációs trükk. Az Államadósság Kezelő Központ (akk.hu) adatai szerint 2010 óta körülbelül 5400 Mrd Ft-tal nőtt a közös adósságunk. Ha hozzávesszük a 3000 Mrd forintnak megfelelő államosított magánnyugdíj vagyont, akkor kiderül, hogy az aktuális hatalom ugyanazt a forintban mért növekedési ütemet tudja produkálni, mint elődei.

Magyar államadósság, Mrd Ft (akk.hu)

Nem akarom majd azt mondani nekik, hogy én nem próbáltam tenni ez ellen. Mit lehet tenni? Rengeteg dolgot, de egyedül szinte semmit, továbbra is keresem tehát a hasonlóan gondolkodó embereket...

"Számos politikus magától értetődő javaslatként hangoztatja: a nép csak akkor legyen szabad, ha már élni tud szabadságával. E magvas megállapítás méltó az anekdotabeli bolondhoz, aki tudvalevőleg elhatározta: csak akkor megy vízbe, ha már megtanult úszni." (Thomas Babington Macaulay)

Individualista komfortzónák közössége?

"A segítségkérés a lelki érettség jele. Nem arra vagyunk teremtve, hogy elszigetelten éljük az életünket. Céljainkat akkor tudjuk megvalósítani, ha közösségben élünk."
(Gary Chapman)

"Vissza kell térni a hithez, kezdetnek azokkal, akikben nincs zsigeri ellenérzés az Isten-gondolattal szemben. Össze kell gyűjtenünk azokat az embereket, akik épülni és építeni akarnak. Tömegből közösséggé kell válni, ehhez pedig hit kell."
(Kovács Ákos)

"Ha összefogunk, sikerülni fog!" Gyakran hangoztatott érv a "budapesti" olimpiarendezés mellett, hogy ez végre közös célt és közös élményt adna az országnak. "Az olimpia egy közös ügy, sokszor láthattuk, hogy a sport összehozza az embereket."
Szerintem jó kérdés már önmagában az is, hogy egy elit által kezdeményezett olimpia rendezés vajon mennyire építhet közösséget. Egy közösség minden esetre már biztosan épül, a Momentum, ami mint egy rakétafokozatot használja fel az olimpia ellenes hangulatot. (Csak halkan kérdezném meg, miért nem jutott ez eszébe az "ellenzéknek"?).

Az pedig többnyire tény, hogy a magyar társadalomban nem igazán a közösségi gondolkodás a meghatározó, sokkal inkább az individualista szemlélet uralkodik.

Az individualista társadalmakban az emberek leginkább önmagukkal és közvetlen családjukkal törődnek, valamint az ilyen társadalmakban gyenge a társadalom kapcsolatrendszere.

Ezek mellett pedig még ott van az is, hogy a keresztyénségre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint pusztán individualista hitrendszerre. (Személyes Megváltó, személyes kapcsolat, egyedi "elhívás", stb.)
Érdekes megtapasztalni mondjuk azt, hogy egy gyülekezetben az ima mennyire szól az "én"-ről és mennyire a "mi"-ről, a közösségről. (Vö.: Mi Atyánk, ... (Máté 6,9))

Nehéz dolgok ezek, ráadásul ezzel a helyzettel elég nehéz bármit kezdeni, mert állítólag ezt a szemléletet adjuk tovább az utódainknak is.

Vannak olyanok is viszont, akik szerint "régen minden jobb" volt. Halvány gyermekkori emlékeim még nekem is vannak közös kirándulásokról, bográcsozásokról, amiken még "idegenek" is voltak.
Ma viszont úgy tűnik, egyre kevesebb időnk marad ilyen "úri" huncutságokra: a gyerekeket már az iskolában illik túlterhelni, úgy hogy aztán otthon se unatkozzanak. A munka világában sem lesz más a helyzet, a szerencsésebbek egy munkahelyről beszerzik az anyagi forrásokat, viszont akad bőven akinek az első műszak után kezdődik a második. A gyerekeket nevelők második műszakjáról nem is beszélek.

Érdekes módon a technikai fejlődés mintha nem csökkentette volna az állandó időhiányunkat. Ami marad azt többnyire szórakozással, pihenéssel töltjük (hol van már a 8-8-8 szabály).

Hogyan lehetne ezen változtatni?
Tegnap láttam egy érdekes TEDx előadást ami a növekedést, fejlődést meghatározó állapotokról, "növekedési körökről" szólt.
Az előadó szerint 4 meghatározó állapot létezik:

  -stagnálás (a tespedés talán jobb szó, kényelmi állapot)

  -rend, szabályszerűség (ez is kényelmi állapot, minden jól kiszámítható)

  -komplexitás (megváltozott szabályok, ismeretlen területek, kényelmetlen)
   Itt fejlődés szükséges az alkalmazkodáshoz.

  -káosz (0 irányításunk van a helyzetünket illetően, kényelmetlen de nem ösztönzi a fejlődést)

Mi vihet át a komplexitás állapotába:
-ránk kényszerítik (valamilyen nehéz helyzetbe kerülünk)
-valaki segít odajutni (tanító, edző)
-saját magunk lépünk ki a kényelmi állapotokból

A megoldás tehát talán az, ha egyre többen hagyjuk ott az individualista komfortzónánkat és keressük a bonyolultabb, nehezebb, időt igénylő közösségi tereket, kapcsolatokat.